 |
A magyarországi ferencesek története [ Bibliográfia | Kiadványsorozat ] |
A Kisebb Testvérek rendjét 1209-ben alapította Assisi Szt. Ferenc. Magyarországra az első ferencesek a német rendtartományból jöttek, talán már 1224-ben. Első kolostoruk Esztergomban volt és 1239-re már létre is jött az önálló magyar rendtartomány (Provincia Hungariae), amely utóbb a rend konventuális irányzatához tartozott. A 15. század első felében azonban az ország déli részén megtelepedtek a rend obszerváns irányzatához tartozó ferencesek is, akik eleinte a bosnyák ferences vikária tagjai voltak, majd ebből 1448-ben kivált egy önálló Vicaria Hungariae. A „cseri barátok” (e nevüket ruhájuk színéről kapták a ‘szürke’ jelentésű szláv „cseri” szó átvételével) népszerűségét nagyban növelte az irányzatukhoz tartozó két nagyhatású misszionárius, Marchiai Szt. Jakab és Kapisztrán Szt. János magyarországi működése is. A Hunyadi-ház támogatását élvezve az obszervánsok azt is elérték, hogy átvehessék a konventuálisok több fontos kolostorát. 1454-ben azonban Igali Fábián, konventuálisok provinciálisa (1452–1477) is reformált szokásokat vezett be, majd 1517-ben ez a rendtartomány is az obszervanciához csatlakozott. Az 1523. évi nagykáptalanon már két magyar rendtartomány küldöttei vettek részt: a reformált provinciát Szűz Máriáról, az obszerváns vikáriából kialakultat pedig a Legszentebb Üdvözítőről (Provincia SS. Salvatoris) nevezték el. Utóbbihoz tartozott a kor két nagyhatású szónoka, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát is.
A 16. század elején a mariánusoknak 30, a szalvatoriánusoknak 70 kolostora volt, de az oszmán hódítás és a reformáció kövekeztében száz év múlva már csak néhányban éltek ferencesek. A mariánusok a királyi országrészben működtek (központjuk a pozsonyi kolostor volt) és a katolikus megújulást támogató főpapok és főurak támogatásával a 17. század során számos új rendházat nyitottak. A szalvatoriánusokhoz a 17. század elején a királyi országrészben Szakolca, a határvidéken Szécsény, a hódoltságban Gyöngyös (ez volt a rendtartomány központja) és Szeged, Erdélyben pedig Csíksomlyó tartozott, utóbbi azonban 1640-től az újonnan létesült erdélyi kusztódia központja lett. A székelyföldi és a hódoltsági kolostorok egészen a török kor végéig – működő katolikus egyházszervezet hiányában – régióik legfontosabb katolikus intézményei voltak. Ugyanakkor a hódoltság déli részén és a Duna mentén bosnyák ferences misszionáriusok is működtek.
Az oszmánok kiűzése után mindhárom rendtartomány, sőt az 1655-tól önállósult horvátországi Szt. László provincia is igyekezett kolostorokat alapítani a fölszabadított területeken: a mariánusok a Dunántúlon, a szalvatoriánusok az Alföldön, a bosnyákok a Duna mentén, a ladiszlaiták pedig Baranya és Zala megyében telepedtek meg. A vitás területi kérdéseket 1689-ben Antonio Lazari generális definitor rendezte. A „decisio Lazariana” a Szakolca–Nyitra–Vác–Duna vonalon húzta meg a két magyar rendtartomány határát (a budai és pesti kolostorokat a mariánusoknak ítélte), a bosnyákoknak pedig a Drávától délre eső területet jelölte ki. Utóbbiak azonban ezt nem tartották be, így például Budán két rendházat is alapítottak (a Vízivárosban és a Tabánban). 1729-ben az erdélyi kusztódia Szt. Istvánról nevezett rendtartománnyá alakult, 1757-ben pedig a bosnyákok magyarországi kolostoraiból jött létre a Kapisztrán Szt. János rendtartomány. Mindezek mellett 18. században a Havasalföldről menekülő bolgár ferences rendtartomány is alapított kolostorokat Dél-Erdélyben, amelyeket csak 1851-ben csatoltak a Kapisztrán rendtartományhoz.
A magyarországi ferencesek eme rendi szervezetén II. József sem változtatott, csupán bezáratott „fölösleges” kolostorokat, megtiltotta a generálissal való kapcsolattartást és a koldulást, megszüntette a harmadrendet és a Szent Ferenc (kordás) társulatokat, korlátozta a körmeneteket és búcsújárásokat. A 18. század végén a rend másfél tucat gimnáziumot is fönntartott, de 1903-ra mindet föl kellett adniuk. A barokk kori lendületéből sokat vesztett rend megújulása csupán a 19. század végén kezdődött. 1888-ban Malackán, majd máshol is reformkolostorok alakultak. 1897-ben XIII. Leó pápa egyesítette a rend különféle ágazatait, majd a rend vezetősége 1900-ban átszervezte a magyarországi rendtartományokat is. Kapisztrán Szt. János neve alatt egyesítették a kapisztránus és szalvatoriánus provinciákat, de előbbi erdélyi (egykori bolgár ferences) rendházait az erdélyi Szt. István, utóbbi nyugat-felvidéki rendházait pedig a Szűz Mária provincia kapta. A ladiszlaiták magyarországi kolostorait is fölosztották a kapisztránusok és a mariánusok között.
A trianoni béke következtében beállt változások elősorban a mariánusokat érintették hátrányosan, hiszen nyolc felvidéki és három nyugat-magyarországi rendházuk mellett a rendtartomány pozsonyi központja is Magyarország határain kívülre került. Az újjászervezés során a tartományfőnökség Pestre költözött, sőt 1931-ben Esztergomban új gimnáziumot is nyitottak. A kapisztránus rendtartomány kolostorai közül Trianon után kettő a horvát, három az erdélyi, hat pedig (a nyolc mariánus rendházzal együtt) az 1924-ben létrejött, Legszentebb Üdvözítőről nevezett szlovákiai rendtartományhoz került. A helyzet rendeződése után azonban a rendtartomány dinamikus fejlődésnek indult, amelyet az 1930-as évek számos új alapítása jelzett. 1922-től misszionáriusokat küldtek az Amerikai Egyesült Államokba (magyarok lelkigondozására), 1929-től pedig Kínába. A század elejétől kezdve újjászerveződött a harmadrend is, amelynek tagjai számára folyóiratok is megjelentek: Kolozsvárott a Szent Ferenc Hírnöke (1903-től), Magyarországon pedig a Terciárius Közlöny (1921-től, később Ferences Közlöny, majd Magyar Barát).
A virágzó ferences életnek a kommunista diktatúra vetett véget. Kiss Szaléz és Lukács Pelbárt gyöngyösi atyákat már 1946-ban letartóztatták, majd egyiküket brutálisan kivégezték, másikuk pedig munkatáborban halt meg a Szovjetunióban. Amikor pedig 1950 nyarán megindult a magyarországi szerzetesek internálása, az első célpont a hatvani rezidencia volt, amelynek tagjait olyan brutális kegyetlenséggel hurcolták el, hogy Kriszten Rafael házfőnök a börtönben meghalt. 1950 után csak a kapisztránus rendtartomány működhetett tovább csökkentett létszámmal, azzal a feladattal, hogy Esztergomban és Szentendrén gimnáziumokat működtessen. Még nehezebb viszonyok közé kerültek az erdélyi ferencesek. 1948/1949-ben a hatóságok már lefoglalták kolostorépületeik nagyobb részét, majd a megmaradt szerzeteseket 1951/1952 folyamán három kényszerlakhelyre (Körösbánya, Dés, Esztelnek) telepítették. Ezek a „lágerkolostorok” zaklatások, fenyegetések letartóztatások közepette éltek, míg 1968-ra a testvérek végleg elhagyták őket. Az elhurcoltak közül tizenhatan különböző kényszermunkatáborokban haltak meg.
A korlátozások mindehol csupán 1989-ben, a diktatúra elmúltával szűntek meg. Újjáéledt a mariánus rendtartomány (elsősorban Szombathelyen, Sümegen és Pesten) és a kapisztránusok is visszatérhettek régi kolostoraikba (Mátraverebélyre, Szécsénybe, Szegedre, Gyöngyösre), sőt 1989-ben missziót indítottak a kárpátaljai Nagyszőlősön is. 2006-ban a két magyarországi rendtartomány Magyarok Nagyasszonya (Magna Domina Hungarorum) néven egyesült. A romániai fordulatot követően az erdélyi stefaniták is visszakapták több kolostorukat (például Csíksomlyót, Dést, Dévát, Szászsebest), de épületeik jó része még másfél évtized múlva is állami kézben maradt.
 |
 |
| A budapest-országúti ferences kolostor és templom a Margit körút és a Rózsadomb felől | |
A ferences rend minden magyarországi rendtartományának és kolostorának volt saját levéltára, amelyeknek legtöbbre becsült kincsei a különféle kéziratos krónikák voltak.
A mariánus tartományfőnökség régebbi levéltára Pozsonyban volt és a trianoni béke után is ott maradt, ma a Pozsonyi Állami Levéltár (Státny archív v Bratislave) őrzi. Az újabb, Pesten őrzött iratokat az 1950. évi föloszlatás után Bakács István mentette át a Magyar Országos Levéltárba (P 233). Ugyanekkor a többi rendházak megmaradt iratai is állami levéltárakba kerültek. 1950 előtt a kapisztránus rendtartomány iratait is két helyen őrizték: a régebbieket, amelyek zömében az 1900-ban megszűnt szalvatoriánus tartományfőnökség levéltárát alkották, Gyöngyösön, az újabbakat pedig (a kapisztránus provincia régebbi irataival együtt) a budai kolostorban. A budai levéltár végig a rend kezén maradt, Gyöngyösön azonban a legértékesebbnek vélt iratokat a szerzetesek még 1949/1950-ben elrejtették a kolostor épületében: ezek csak 1998-ban kerültek elő. Az iratok másik részét az államosítás után a Heves Megyei Levéltár vette kezelésébe, de 1969-ben Soós Imre levéltárigazgató visszaszolgáltatta a Kapisztrán Rendtartománynak.
Ekkor jött létre mai formájában a Magyar Ferences Levéltár, amelynek ezentúl még számos, államosítást elkerült iratot sikerült összegyűjtenie a szerzetesek hagyatékaiból és egyéb helyekről. Ez azt jelentette, hogy a levéltár sok olyan fondtöredéket is őrzött különböző rendházakból, amely fondok más részei a megyei állami levéltárakban voltak. Emiatt a rendszerváltás után, 1995-től kezdve a levéltár megkezdte az államosított iratok visszaszerzését és a fondok egyesítését. 2004-re minden állami levéltárba került, egykori kapisztrán rendtartományhoz tartozó rendházi anyag visszakerült a rendhez, a két magyarországi privincia egyesítését követően pedig, 2008-ban az egykori mariánus provincia rendházainak állami kezelésbe vett iratainak visszaszerzése is megindult. A rendezési munkák folyamatosan zajlanak, de egyes levéltári egységekről részletesebb segédletek is rendelkezésre állnak.
Koltai András, 2004.