 |
Az egyházmegye története [ Bibliográfia | Kiadványsorozat ] |
A Dunántúl észak-keleti részét magában foglaló székesfehérvári egyházmegye nem tartozik az ország legősibb egyházmegyéi közé. A püspökséget 1777-ben VI. Pius pápa és Mária Terézia alapította. Területe korábban a veszprémi püspökséghez tartozott, székvárosa pedig, mint királyi koronázó- és temetkezőhely, kivételezett (exempt) jogállású terület volt. A Szent István által alapított fehérvári társaskáptalan ugyanis közvetlenül az esztergomi érsek alá volt rendelve. Középkori virágzásának a török hódítás vetett véget 1543-ban. 145 évi oszmán uralom után, a 17. század végétől a város újjáéledt, de a külföldi származású prépostok nem tudták visszaállítani a káptalan régi fényét.
Az 1770-es években Mária Terézia királynő kormányzata nagyszabású egyházigazgatási reformot kezdett Magyarországon. Ennek során 1777-ben feldarabolták a hatalmas veszprémi püspökséget, és Székesfehérvárt is püspöki székhellyé tették. Ugyanakkor a püspök mellé új székeskáptalant is szerveztek, de úgy, hogy az nem lett jogutódja a megszüntetett prépostságnak. A püspökség fennhatósága a veszprémi egyházmegye Fejér és Pilis megyei részeire terjedt ki, székvárosának plébániái pedig korábban az esztergomi érseknek voltak alárendelve. Első főpásztora Séllyei Nagy Ignác (1777–1789) lett. A püspökség gazdasági alapjait területének tizedjövedelmei, a budai tizedek, valamint a korábbi társaskáptalan és a megszűnt fehérvári jezsuita kollégium birtokai jelentették, de összjövedelme a legcsekélyebb volt az ország püspökségei közül. Ennek ellenére ezen egyházmegye élére került a 20. századi katolicizmus legnagyobb hatású személyisége, Prohászka Ottokár püspök (1905–1927).
A székesfehérvári egyházmegyéhez kezdetben mindössze 62 plébánia tartozott, de a hívek száma rohamosan gyarapodott. Mélyreható egyházigazgatási változások azonban csak Shvoy Lajos püspöksége (1927–1968) idején következtek be. A püspök tudatosan végiglátogatta a legkisebb filiákat is, és ennek nyomán nagyszabású templomépítési és plébánia-, illetve lelkészségalapítási mozgalom bontakozott ki.
A püspökség területe története során egyetlen egy alkalommal változott. 1993-ban II. János Pál pápa rendelkezése nyomán az egyházmegye elveszítette – a Csepel-szigetiek kivételével – fővárosi és dunakanyari plébániáit, de megkapta Budaörsöt az esztergomi főegyházmegyétől, Tatabánya és Oroszlány környékét a győri, valamint Enying és Lepsény térségét a veszprémi egyházmegyétől.
 |
 |
 |
| A püspökség alapítólevele Mária Terézia királynőtől, 1777 (Oklevéltár) | Raktári részlet a levéltárban | Prohászka Ottokár püspök pecsétnyomója, 1906 körül (Egyházmegyei Múzeum) |
A levéltár magját azok a Fejér és Pest megyékre vonatkozó iratok alkották, amelyeket a veszprémi püspökség adott át 1777-ben az újonnan alakult székesfehérvári egyházmegyének. A levéltár ettől kezdve a püspökség saját egyházkormányzati iratanyagával bővült. Ez a kezdeti időkben protokollumköteteket jelentett, amelyekbe az ügyviteli iratokat másolták. Vurum József püspök utasítására Aigner Károly dolgozta ki 1816-ban a püspökség sajátos iratkezelési rendjét, mely lényegében a mai napig érvényben van. Az akták tartalmuk szerint kaptak levéltári számot (egy 1191 egységet tartalmazó örökszámos rendszer szerint) és így nyertek elhelyezést hat nagyobb tárgyi sorozatban (minden sorozathoz bizonyos számkontingens tartozott). Ez az iratkezelési rend feleslegessé tette mutatókönyv vezetését. Ebben a rendszerben helyezkedtek el az egyházlátogatási jegyzőkönyvek, a templomszámadások és az anyakönyvi másolatok is, amelyek azonban terjedelmüknél fogva később önálló sorozatok lettek. Az 1930-as években Kuthy István végzett újabb levéltár-rendezési munkálatokat: modernizálta a levéltári számok rendszerét és elkülönítette az iskolai iratokat (scholaria) a plébániai vonatkozású aktáktól. Az iratanyag elhelyezése időrendben három részre különül el: 1777-1945/48 (iskolaügyeknél), 1945/48-1993 és 1993-tól. Ez utóbbi szétválasztás, és ezzel az irattár és levéltár szétválasztása 1998-ban történt meg.
Elkülönül a törzsanyagtól a püspökség gazdasági levéltára, amely az 1930-as években került a püspöki levéltárba. Rendezésekor Kuthy István kiválogatta a régi székesfehérvári prépostság iratait, amelyekből külön gyűjteményt hozott létre. A levéltár igyekezett begyűjteni az egyházmegye területén működött egyéb egyházi intézmények iratanyagát is. Ezek közül a legjelentősebbek az aggpapi intézet és az 1952-ben megszűnt szeminárium levéltárai, valamint az Actio Catholica egyházmegyei szervezetének töredékes iratanyaga. Újabban a levéltár a veszélyeztetett plébániai és esperesi levéltárak mentését is megkezdte.
A székeskáptalani levéltárat 1859-ben rendezték először, szintén örökszámos rendszerben és a székesegyház tornyában levő levéltári helyiségben helyezték el. Kezelése 1961 óta szintén a püspöki levéltárosra hárul, de különállását legalább az intézmény nevében megőrizte.
Mózessy Gergely, 2004-2008.